Amerikai Sztepp

Mivel az afrikai törzsek a dobolást, ritmikát kommunikációra is használták a puszta zenélésen kívül, a rabszolgakereskedők és a déli államok rabszolgatartói betiltották körükben a dobok használatát, úgy gondolván, hogy ezzel megakadályozhatják a szétszórt rabszolgacsoportok közötti nagy távolságú kommunikációt, így csökkentve egy összehangolt lázadás esélyét. Mivel hangszerük nem volt, a ritmika létrehozása a dobokról átkerült a lábra, ahol dobogással állították elő megszokott otthoni ritmusaikat.

A sztepp kezdeteit az 1800-as évek első felére tehetjük. Ekkor alakult ki az ír step az angol, illetve a skót clog, valamint az afroamerikai táncok mozdulatsorainak, valamint a ritmikus dobogás kombinációjából egy, már új táncnak tekinthető stílus az USA déli államaiban.

1828-ban a rabszolgáktól ellesett lépéseket, technikákat integrálták a varieté műsorokba és Thomas "Daddy" Rice kezdeményezésére létrejöttek az ún. "Minstrel show-k". Ezekben a műsorokban a fehér művészek nagyon jellegzetesen elnagyolva feketére maszkírozták magukat, meglehetősen rasszista színezetet adva ezzel a jelenségnek, de érdekes módon ez tette lehetővé, hogy végre fekete művészek is, hasonló sminket használva, felléphessenek ezekben a műsorokban. Szintén erre az évre tehető a sztepp (tap) tánc kifejezés első fennmaradt előfordulása.

Az amerikai polgárháború vége előtt gyakorlatilag nem szerepelhettek együtt fehér és fekete művészek egy előadásban. A kevés kivétel egyike Master Juba (William Henry Lane) volt, aki több táncstílusban alkotott maradandót és a sztepptörténethez az általa előadott clog változaton keresztül kapcsolódik, és sokan őt tartják a "modern sztepp apjának". Jelenleg is használunk egy olyan lépést, melyet gyakorlatilag változtatás nélkül vettünk át a clog-ból. Ez a waltz clog és ennek változatai.

A 19. század második felére a varietékben két elkülönülő stílus volt jelen, ezek egyike a gyors buck-and-wing stílus, melyet jellemzően továbbra is fatalpú cipőben táncoltak, de már feltűnt a "soft-shoe" stílus is, mely sokkal kifinomultabb, elegánsabb jelleget mutatott, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy bőrtalpú cipőben adták elő. Ez az irányzat George Primrose előadásában vált híressé.

A 20. század elején mind a társadalmi berendezkedésben, mind a zenében óriási változások álltak be. A fekete művészek végre fellépési lehetőséghez jutottak, és az USA-ban kialakultak azok az óriási szórakoztató hálózatok, ahol tudásukat eljuttathatták a közönséghez. Ilyen hálózatok voltak a Keith Circuit az Orpheum Circuit a Gus Sun Time Circuit és a számunkra legfontosabb a T.O.B.A. (Theater Owners Booking Association) A TOBA-nak volt egy olyan jellemzője, mely erőteljesen megkülönböztette a többitől. Ez volt az egyetlen, ahol feketék léphettek fel, feketék számára üzemeltetett színházakban. Ezekre a helyekre fehér közönség csak és kizárólag a szombati, éjféli előadásra osonhatott be a karzatot elfoglalni.

Ebben a hálózatban tűnt fel először Bill "Bojangles" Robinson a Berry fivérek és a Shim Sham Simmy megalkotója Leonard Reed is. Miután hosszas küzdelmek után a fekete művészek megkapták az engedélyt, hogy fehér közönség előtt is felléphetnek, egy újabb korlátozást kellett elszenvedniük. Meghozták az ún. "two coloured" azaz "két színes"szabályt, hogy fekete művészek csak párban lehetnek színpadon, egyedül sohasem. Nem véletlen, hogy akkoriban a Berry Brothers, Four Covans, Reed és Bryant és ehhez hasonló duók, vagy többfős csoportok alkották a műsor gerincét. Ezt a szabályt törte meg Bill Robinson, aki az első színes táncos volt fehér közönség előtt szóló számaival.

Ugyanezen körök fehér változataiban már aktívan fellépett Fred és Adele Astaire a még gyerek Gene Kelly, Buddy és Vilma Ebsen, tehát gyakorlatilag mindenki, akiket évekkel később filmekben megcsodálhattunk. Ezek a színészek, előadók sem úgy teremtek az első filmjük készítésekor, hanem már több évtizedes varieté, vagy Broadway múlt állt mögöttük, mire kamera elé állhattak.

Ezek a varieté körök mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlenül sok, akár több ezer színházat is tartalmazhattak, így egy-egy fellépő társulat akár több év múlva kerülhetett vissza egy olyan helyre, ahol már felléptek, még akkor is, ha naponta utaztak helyszínről helyszínre. Ennek az utazó stílusnak köszönhetjük a modern sztepp egyik alapját, a time step-eket. A táncosok ugyanis utaztak, de a zenekarok általában helybéliekből álltak. A time step-ek jelentősége abban állt, hogy egy adott produkció elején a táncosok ezzel "állították be" a zenekart a megfelelő tempóra. A time step-ek száma aztán az előadóktól függően gombamód szaporodni kezdett és jelenleg egy egész osztályt alkotnak a sztepp lépései közül.

(Írta: Schnellbach Ferenc)