Magyar Néptánc

Történelme folyamán a nagy területre kiterjedő, sok évszázados-évezredes fejlődés, táji, etnikai és földrajzi egyenetlensége, tagoltsága és a kölcsönhatások nyomán állandó és folyamatos egységesülési és szétágazódási tendencia jellegű szabályosság érvényesült párhuzamosan és egyidejűleg a szájhagyományozás törvényszerűségei szerint. A változatok különbözőségeit a különböző nemzetek, országok kutatói sokáig gyakran nemzeti sajátosságként tüntették fel. A tekintélyes kutatóknak több évtizedes kutatás után bebizonyosodott, hogy a gyakran etnikainak látszó és az egyes vidékeken annak érzett különbségek, a táji és történeti tagolással együtt a fejlődés különböző mértékű fáziseltolódásából adódó eltérések az egyetemes művelődéstörténet korszakaihoz megállapíthatók a tánctörténeti rétegek.

Az európai középkorban gyökereznek a kollektív táncformák. (lánc, füzér, karikázó, rituális és eszközös táncok) A késő középkori majd a reneszánsz kori újabb és újabb divathullámok eredményeként jöttek létre a páros táncok különböző jellegű és bonyolultságú változatai. A polgárosodással párhuzamosan és egy időben terjedtek el Nyugat-Európából keleti irányba a 18-19. században kialakult új stílus a szabályozott, kötött páros táncfajták (ún. polgári társastáncok) és a tájanként különböző intenzitással fennmaradt régebbi stílusok regionális változatai azok, amelyek gyakran etnikus színezetet sugallva jelentik összességükben a gazdag Kárpát-medencei tánckultúrát.

Tájegységi Magyar néptáncokra osztható.